A 2014-es Nemzetközi Jazz Nap alkalmából kiírt Esszépályázat zsűri által legjobbnak ítélt írása:

Iván Csaba: Kezdetben volt a jazz

A zsűri tagjai:

Dr. Réthelyi Miklós, az UNESCO Magyar Nemzeti Bizottság elnöke

Vadlövő Judit, a bécsi ENSZ Információs Szolgálat Magyarországért felelős munkatársa

Jakab Natália, a Művészetek Völgye program és marketing igazgatója

Nagy Réka, az Ars Omnis Kulturális Egyesület elnöke

Gratulálunk a győztesnek és a többi pályázónak, és mindenkinek jó olvasást kívánunk!

Legyen nekünk jazz!

„Az jazz improvizáció olyan, mint mikor jól megtanultál egy nyelvet, aztán összetalálkozol valakivel, aki szintén kiválóan érti és használja, és elbeszélgettek. Fantasztikus kommunikáció alakul ki, mert örültök egymás ötleteinek, váratlan kifejezéseinek.”  Lakatos Antal

Kezdetben volt a jazz. Aztán az Úr megteremtette a világot. Hajdani rádiós jazzmagazinom mottója sajnos túléltre még a vidéki stúdiót is, ahol hetente elhangzott az adás elején. Talán azért szerették a hallgatók, mert tükröz valamit a jazz és az élet közös paradoxonából. A legemlékezetesebb pillanatok mindig azok, amikor el merjük engedni a racionális korlátokat, a szabályokat, melyeket oly nagy előszeretettel vésnek kőbe nekünk. De Szent-Györgyi Albert óta tudjuk, hogy a felfedezés valójában azt jelenti, hogy miközben szemlélünk valamit – amit mindenki lát – olyasmi jut eszünkbe róla, amit eddig senki nem vetett fel. Mert kétségbe merjük vonni az addig evidensnek elfogadott állításokat.

Ezekben a kegyelmi pillanatokban rögtönözni kezdünk, kísérletezünk, és a döntés hirtelen lezser könnyedségűvé válik. Ráadásul még boldog eufóriát is érzünk. S ezt a mámort szeretnénk mindenkivel megosztani. Ez inspirálja a művészt, mikor írni kezd, mikor táncot álmodik a színpadra, mikor épületet tervez, ahol boldogabbak lehetünk. Nyilván ezért nem használt fekete színt Renoir az alkotásaiban, mert ehhez az érzéshez arra nem volt szüksége, és ezért kínálja fel a kadenciát Mozart művei előadójának: tessék, mutasd meg ki vagy te és mit tudsz!

A közös felfedezés és teremtés élményét kínálja fel a jazz a legihletettebb pillanatában. Nincs művészeti ág, ahol a közönségnek ennyire aktív szerepe lenne, s ennyire részesévé válhatna az előadásnak. A koncert sajátos ceremónia, Szelevényi Ákos szerint egyenesen szakrális szertartás, ahol megidézik a kreatív teremtés és a boldog létezés isteneit. Nem új keletű mindez, a művészek mindig imádtak improvizálni. Pleszkán Frigyes szerint a komolyzene legjobb komponistái is jazz-zenészek. Illusztrációként pedig eljátszott néhány Beethoven variációt. Pege Aladár is mindig azt mondta: „Nagybőgőművész vagyok, aki jazzt is játszik”.

A jazznek akkor és ott kellett megszületnie, mikor az emberek szabadon, méltósággal és felelősséggel akartak élni. Hozzá tette ehhez a magáét az európai klasszikus zenész, miután levetkőzte előítéleteit, sőt a harsány fúvószenekarok muzsikusa is, mikor felfedezte, hogy hangszere sokkal többre képes, mint addig gondolta. És persze kellett hozzá az afrikai zene különös hangzása és ritmikája, ami képes volt érzelmi orgazmusokat előidézni az ösztönökre hatva. Megjárta ez a zene a tereket és kocsmákat, orfeumokat és kápolnákat, bordélyokat és szalonokat. Sőt a börtönt is. Hallgatták kimért úri hölgyek és örömlányok, egyetemisták és munkanélküliek, kereskedők és gengszterek, és mindenhol mindenkinek azt hirdette: milyen jó élni!

Aztán az pénz urai megteremtettek egy új világot. Aminek egyetlen célja, hogy mindenből sok legyen, és ezekből minél többet el lehessen adni. Az emberekkel pedig el kellett hitetni, hogy az élet legnagyobb öröme a vásárlás. És lőn. Megszületett a like-generáció. Akik még aznap elsütendő vicceiket is a neten gyűjtik össze. Célba vette ez a fogyasztás Mammon a jazzt is. Láttunk kiváló zenészeket, akik a koncertjeik után árulták lemezeiket, bár a kufárkodáshoz nem nagyon értettek. A producer, a szerző és előadó – a modern szentháromság – tette, amire teremtették: gyártotta a zenét. Nem zseniálisat, nem kivételes pillanatokkal megajándékozót – csak jót. Jól eladhatót. Amiben nem volt szerepe a kísérletezésnek, a rögtönző tehetségnek, mert az kockázatos.

De a jazz ezt is túlélte. Mert aki egyszer belekóstolt ebbe a szabadságba, az nem akart másként élni. S ha az országában tiltották a jazzt, akkor még jobban szerette. Ehhez az élethez persze bátorság kell. A szuverenitás méltósága. Elmentünk hát hallgatni a jazzt. Mert volt mondandója számunkra, mikor a pécsi tér teraszán bombázók szálltak a fejünk felett dél felé, mikor a csernobili tragédiát nem közölte a rádió, mikor a véglegesnek hitt határokon végre szabadon átsétálhattunk. Mikor szerettünk valakit, aki mellett a régi dalok is másként szóltak. Mert a gyerekeinket is kezdte érdekelni, aminek nagyon örültünk. Megérti lassan az ember, hogy van néhány dolog, amit nem lehet pénzért megvenni: az élettapasztalatot, az emberismeretet és a tiszteletet.

Ezért mentünk el egy Varsóba Namyslowski kedvéért, a cserfő szőlősorok közt megbújó színpadhoz Drescht hallgatni, ezért az isztambuli bárba Abdullah Ibrahimért, Bécs belvárosába, a Porgy and Bess-be Lovano miatt, ezért hallgattuk meg Szelevényi Ákost egy párizsi hajón, vagy Joshua Redmant egy londoni klubban.

Akkor már azt is tudtuk, hogy a jazz-zenészek nem gyökértelenek, nem filodendronok. Grencsó István kifejezését kölcsönözve lemerülnek az „ezüstpénzekért a tó mélyére”, hogy felhozzák és megmutassák nekünk. Másként látja a világot egy norvég és egy arab, egy török és egy japán, zenéjükben megjelenik annak a kultúrának a lenyomata, amiben felnőttek. Örülni pedig mindenki szeret.

Egy nyárvégi napon Dresch Mihály fogalmazta meg ezt legplasztikusabban egy présház hűvösében: „Szerintem a zene olyan, mintha imádkozna az ember. Végül is a zenélés a legtisztább imádkozás. A legjobb alaklom arra, hogy az ember megnyíljon Isten felé. Megmutathassa magát: Itt vagyok uram! Engedj szabadnak lennem, szeretettel eltelnem!”

Erről szól minden koncert.

Lehet, a világnak vége lesz egyszer. Ha az urak elrontanak valamit. De ha lesz túlélő, akkor a jazz is újra megszólal majd. Mert valaki majd el szeretné játszani, hogy miért érdemes élni. Ebben biztosak lehetünk.

Iván Csaba