norvég címkéhez tartozó bejegyzések

Szomszédok a Trafóban

Legnagyobb örömünkre egy igen fantasztikus fejleményről adhatunk hírt a 2015-ös év végén:

A Trafó műsorára tűzte januárban Schermann Márta ötletéből és rendezésében készült SZOMSZÉDOK című darabot, amely az azonos címet viselő, az Ars Omnis Kulturális Egyesület esernyője alatt megvalósult projekt keretében született, és a Norvég Civil Támogatási Alap finanszírozásából jöhetett létre.

“2015. április 8-án volt a Szomszédok premierje. A nemzeti konzultáció a bevándorlásról és a határon felhúzott kerítés akkor még komikusan valószínűtlen rémképként lebegett előttünk. Azóta sok minden történt, de – vagy talán éppen ezért – az előadás mégis aktuálisabb, mint valaha.” – szerepel a honlapon.

Szereplők:
Felhőfi-Kiss László
felvételről:
Pogány Judit
Schneider Zoltán
Schermann Márta
Kovács S. József
és civilek

Rádiófelvétel: Surányi András, Drobek Attila
Zenei szerkesztő: Hortobágyi László
Videó: Tóth Artin
Technikai munkatárs. Éltető András
Kreatív munkatárs: Dávid Ferenc
Író: Hárs Anna
Rendezte: Schermann Márta

Bővebben:

http://trafo.hu/hu-HU/szomszedok

Szomszédok – Interjú Schermann Mártával az előadás után

Az előadás a Norvég Civil Alap támogatásával jött létre, az Ars Omnis Kulturális Egyesület szervezésében.

A Szomszédok előadásról:
Mi magyarok – miközben százezrével hagyjuk el az országot – gyanakodva szemléljük a hozzánk érkező idegeneket. Migránsok, menekültek, akik köztünk élnek. Miben mások, mint mi és mennyiben ugyanolyanok? Milyen, ha a szomszédban lakik egy arab, egy orosz, egy vietnámi vagy akár egy cigány család? Miért van meg mindenkiről a véleményünk, és miért félünk a pirézektől? Egy átlagos magyar család vacsoráján keresztül betekintést nyerhetünk a kis magyar valóságba, aminek immár számos más náció is részese.
A groteszk és önironikus előadás a színház, a film és a hangjáték eszközeit ötvözi.

Szereplők:
Pogány Judit
Felhőfi-Kiss László
Schneider Zoltán
Schermann Márta
Kovács S. József
és civilek

Rádiófelvétel: Surányi András, Drobek Attila, Bósza Attila
Zenei szerkesztő: Hortobágyi László
Videó: Tóth Artin
Technikai munkatárs. Éltető András
Kreatív munkatárs: Dávid Ferenc
Író: Hárs Anna
Rendezte: Schermann Márta

Isten látja lelkünk… – Mészáros Szilárd beszámolója a Szomszédok előadásról

„Otthonkaként” magyar címeres mezt hordó, a jellegzetes középszerűségében tündöklő társasházi közös képviselő méltatlankodja magát befelé a még éppen elhelyezkedő közönség közé az Ankert egyik hosszúkás „fészerében”. Papírmappával a hóna alatt igyekszik az egyik lakóhoz, behajtani a közösköltség-elmaradást. Közben szórja ránk a sirámait a hangosan bulizó külföldi lakókról, akik közül vélhetően a Mazdáját levizelők is kikerülnek. Sértett egzaltáltságában egyre hergeli bele magát a panaszáradatába. Pedig „Isten látja lelkét”, ő nem irigykedik a külföldiekre – de az azért mégse járja, hogy alig vetették itt meg a lábukat, máris vadiúj Audikkal száguldoznak. Monológjának végén átadja a teret a virtuális játéknak: profi színészek és civil közreműködők alkotta alkalmi társulat formál meg egy különlegesen szerkesztett tévé- és rádiójátékban egy magyarországi lakóközösséget, ahol a már-már egyetlen magyar család, Kárpátiék kénytelenek élvezni a közös képviselő tenyérbe mászó tolakodását. A Szomszédok címet viselő társadalmi szatírában Pogány Judit mint nagyothalló, szenilis nagymama, Schneider Zoltán mint megcsömörlött, ennek mentén már-már szimptomatikusan agresszív nacionalista családfő, Schermann Márta mint a munkáját frissen a szögre akasztó BKV-ellenőr anyuka, és Kovács S. József mint a család 16 éves többé-kevésbé reménysége egy szokványos családi vacsorához készülődik. A készülődés azonban itt negatívan tételezett: csak a nagymama süti a maga szórakozott lelkesültségével a májat; a többiek inkább ezt az estét is megúsznák. A tartozásért kopogtató közös képviselő (Felhőfi-Kiss László alakításában) szemlátomást gyakori vendég, aki bezárkózó gondolatvilágával vélhetően összefüggő magányát a másokon való visszaélésszerű élősködéssel kompenzálja – többedszerre hívatlan vacsoravendége a Kárpáti családnak.

Az alaphelyzet és egyben a cselekményt beindító körülmény a sóhiány: a sült máj csak frissen sózva finom, viszont elfogyott a só. A helyzetkomikumként ábrázolt vasárnapi zárva tartás miatt a probléma elhárításához alternatív – és jellemző módon csak a 16 éves fiatalnak készségszinten eszébe ötlő – megoldáshoz kénytelen folyamodni: kölcsön kell kérni sót a szomszédtól. Aki külföldi – és ez most hangsúlyos. Ugyanis a külföldi szomszéd nem magyar, hanem tengeri sót ad, kiváltva ezzel a családfő és a vele egy követ fújó közös képviselő kezdetben jópofa viccelődésnek szánt, aztán a családi társalgás folyamán egyre élesebbé váló és egymásra licitáló nacionalista szólamait. A vacsora légköre egyre fojtogatóbbá válik. A tévéjáték hangjátékra vált, és a Kárpáti család kietlen, lepusztult konyhája helyett a társasház többi lakásába nyerünk fokozatos bepillantást: vietnámi, roma, afgán és afroamerikai családok magyarországi otthonaiba, amelyekben szintén vacsorához készülődnek, ám hang nélküli látványukban totálisan ellenpontozzák az immáron csak hangaláfestésként közvetített Kárpátiékat. Békésségükben és hétköznapi normalitásukban már-már idillikussá válnak, nem úgy, mint az éppen a külföldi szomszédokon élcelődő, a magyar történelem mitikus toposzait vacsoratémává tevő magyar família (elnézést a jövevényszó használatáért).

Kellő büntetés a frusztráltságában fuldokló Kárpáti András családfőnek, hogy Zoli fia a félretett közösköltség-pénzt DNS-mintára költötte: a gyerek nem akarja ugyanis elhinni, hogy ő tényleg ezektől a beszűkült gondolkodású szülőktől származik.

Noha az előadás szövege helyenként túl közhelyes és sematikus, ezt a színészek – főleg a verbális gesztusokat is a tőlük megszokott, megunhatatlanul realista stílusban használó Pogány Judit és Schneider Zoltán, de a fiatal Kovács S. József is – megfelelően ellensúlyozzák.

A szegedi Ars Omnis Kulturális Egyesület „Szomszédok” című projektje (Hárs Anna tollából és Schermann Márta rendezésében) a Magyarországra érkező migránsok és bevándorlók befogadásáról, a magyar társadalom feléjük félelemből vicsorító rosszabbik énjéről ad groteszk, szatirikus, összességében lehangoló képet. Finanszírozójuk a Norvég Civil Támogatási Alap, melynek pedigréje mostanában csak a jobbik énünk számára vonzó. Az ilyen előadások amellett, hogy kertelés nélkül beszélnek egy spirálszerűen lehúzó társadalmi attitűdről, merész ábrázoló módszerük révén talán az önreflexív hajlamainkat is erősítik. Közös érdekünk, nekünk, magyaroknak és velünk élő bevándorlóknak, hogy ne csak egy belvárosi romkocsma tűzze alkalmilag műsorára.

/Mészáros Szilárd/

Szomszédok: Interjú Felhőfi-Kiss Lászlóval

„egészen biztos, hogy lesz mit hallani és lesz mit látni”

Április elején rendhagyó helyszínen kerül bemutatásra Schermann Márta legújabb rendezése, ami a bevándorlás, a be(nem)illeszkedés és a be(nem)fogadás témakörét járja körül. Az alaphelyzet rendkívül szokványos: egy belvárosi bérház vacsoraidőben, egy átlagos család közös képviselővel és jó szomszédi (v)iszonyokkal megspékelve. Azonban a formai megoldások korántsem lesznek szokványosak. Akinek már volt szerencséje Schermann Márta rendezéseihez, talán nem lepődik meg rajta, hogy a színház határait feszegető, kísérletező előadásra számíthatunk. A szereplők közül teljes testi valójában csupán Felhőfi-Kiss Lászlót láthatja majd a közönség.

Úgy tudom, nem ez az első közös munkátok Mártával. Hol kezdődik a történetetek?

Felhőfi-Kiss László: Nagyon régi ismeretség a miénk. A nyolcvanas évek vége felé, a Szkéné Színházban indult, mint ahogy többekkel a mi generációnkból. Akkor a Szkéné Színház a független és alternatív szcéna megkerülhetetlen színtere volt. Márta az Arvisura Színházban dolgozott, a mi társulatunk pedig az Utolsó vonal volt. Azóta valóban többször dolgoztunk együtt.

Melyik munkátokra emlékszel vissza a legszívesebben?

Felhőfi-Kiss László: A közös előadásaink közül számomra a legkiemelkedőbb az Életosztás volt, amit az azóta már újjáépített Teleki téri piacon játszottunk. Ez a projekt a hajléktalanság problémáját járta körül, és elég komoly előkészítő munka előzte meg. Márta amellett, hogy foglalkozásokat vezetett a projektben résztvevő hajléktalanoknak, interjúkat is készített velük, amiben elmondták a történeteiket, majd ezekből az életutakból kiindulva hoztuk létre az előadást. Én a színészet mellett íróként is részt vettem a munkában; letisztítottuk, néhol kiegészítettük és egymáshoz illesztettük a történeteket. Nagyon izgalmas volt, habár mindössze három alkalommal játszottuk a darabot.

A Szomszédok projektet is hosszabb felkészülés előzte meg, folyamatosan foglalkozásokat tartott a csapat egy része egy kőbányai iskolában, ahol elsősorban bevándorló családokból származó gyerekek tanulnak. Maga az előadás azonban ettől függetlenül, noha ebből (is) inspirálódva jön létre. Egyeztettetek Mártával a projektről a munka megkezdése előtt?

Felhőfi-Kiss László: Az olvasópróba előtt mindössze egyszer ültünk le beszélgetni a Szomszédokról. Számomra azonban nem is volt kérdés, hogy abban, amit Márta csinál, szívesen részt veszek. Mindig izgalmas és érdekes volt vele dolgozni. Már csak azért is, mert én alapvetően a színház klasszikusabb oldalával foglalkozom, Márta pedig mindig egy kicsit megtekeri a dolgokat a projektjeiben, formai újításokkal vagy éppen a helyszínválasztással.

Itt például mind a kettővel, hiszen az AnKert nevű romkocsmában kerül bemutatásra az előadás, amiben keveredni fog a színház, a film és a rádiójáték műfaja. A darab, amit Hárs Anna írt, egy családi vacsora ürügyén járja körbe a bevándorlás témakörét. Van esetleg saját élményed ezt az élethelyzetet illetően?

Felhőfi-Kiss László: Annak idején mi egy zártfolyosós, a panelházakhoz hasonló társasházban laktunk, ahol minden emeleten négy lakás volt. A mellettünk lévő és a velünk szemben elhelyezkedő lakásban is vietnámiak laktak. Az egyik szomszéd néni úgy hívta őket, hogy vietmáni, a családfőt pedig rendszeresen ’Lacinak’ szólította, mert az eredeti nevét egyszerűen nem tudta megjegyezni. Éppen úgy, mint a darabban Panni néni, aki az ’Angika’ névvel látja el számára kimondhatatlan nevű szomszédját.

Noha Márta már korábban elkezdett ezen a projekten dolgozni, az utóbbi hónapokban a migráció és a migránsok helyzete nagyon aktuális társadalmi és politikai kérdéssé vált Európában. Milyen gondolatokat vált ki belőled, hogy egy ennyire aktuális témát boncolgató előadásban veszel részt?

Felhőfi-Kiss László: Ez egyrészt jó, másrészt pedig riasztó, nem politikai, hanem színházi értelemben. Miáltal ennyire aktuális, megvan a veszélye annak, hogy szájbarágóssá válik, vagy azt gondolhatják a nézők, hogy mi egyszerűen rácsaptunk erre az egyik napról a másikra nagyon sokakat érdeklő és érintő témára. Ezzel a helyzettel persze a színháznak meg kell birkóznia. Mivel sokszor foglalkozunk társadalmi vonatkozású kérdésekkel, nem először fordul velünk elő, hogy megfogalmazódik egy ötlet, és mire eljut a megvalósításhoz, addigra egyszerűen utoléri az élet.

Számomra az is érdekes ebben a helyzetben, hogy annak ellenére, hogy három hete a migráció milyen központi téma volt, ma már szinte senki nem beszél erről a médiában. Hipergyors világban élünk, mindig van egy újabb botrány. A politika nagyon erősen érzékelhető a mindennapjainkban. Éppen ezért gondolom azt, hogy a színháznak és a művészetnek muszáj reflektálnia rá.

Szerinted, amellett, hogy reflektál rá – adott esetben például ez az előadás –, van esélye a színháznak arra, hogy formálja is a közgondolkodást?

Felhőfi-Kiss László: Ha mint alkotóember szeretnék válaszolni erre a kérdésre, azt kellene mondanom, hogy van, persze hogy van. De ha mint civil embert kérdezel, akkor azt mondom, hogy az égvilágon semmi. Általában, ha csinálunk egy előadást valamilyen erősen megosztó társadalmi problémát érintve, legyen az a hajléktalanság vagy éppen a bevándorlás, akkor azok nézik meg, akikben alapvetően is van érzékenység a témával szemben. Az a tapasztalatom, hogy ezek az előadások éppen azokhoz az emberekhez nem jutnak el, akikben esetleg megfordulhatna valami a produkció hatására.

De emellett a színháznak van egyfajta terápiás jellege, amely arról (is) szól, hogy azok, akik csinálják kifejezik a gondolataikat az adott témával kapcsolatban. Ezzel talán megnyugtatják magukat, hogy tettek valamit a közösségért, illetve megpróbáltak hatni. Látjuk azonban, hogy egyre több színházi (és művész)ember felszólal a színházi kereteken kívül, a médiában és más társadalmi eseményeken. Ez a jelenség pontosan azért figyelhető meg, mert a színháznak már nincs olyan társadalmi jelentősége, mint amilyen például 1848-ban volt.

A bemutató április 8-án lesz, és most úgy tűnik, hogy egyeztetési nehézségek miatt nem lesz sok lehetőségetek a próbákra. Mi lesz a Szomszédokban a számodra legnagyobb színészi kihívás?

Felhőfi-Kiss László: Őszintén szólva a rádiójátéktól tartok egy kicsit. Ebben a műfajban a színész semmit nem használhat a hangján kívül, azzal kell mindent elmondania. Tőlem ez kicsit idegen, de csupán azért, mert nem sokat rádióztam és alig szinkronizáltam az eddigi pályám során, így nincs benne gyakorlatom. Ez egészen izgatottá tesz a munkát illetően.

Valószínűleg a közönség számára is újdonságként fog hatni ez a régi forma.

Felhőfi-Kiss László: Mártának az a víziója, hogy minden asztalon lesz egy rádió és ezek köré gyűlik majd a közönség, mint valamilyen tábortűz köré, és együtt hallgatja a kiszóródó műsort. Ebben látom a szellemi közösségek létrehozásának a szimbólumát, és a törekvést arra, hogy összetereljük az embereket egymás közelébe. Én is kíváncsi vagyok, hogyan fog ez működni. Ami egészen biztos, hogy lesz mit hallani és lesz mit látni.

Az interjút készítette: Rácz Anna

Szomszédok: Interjú Hárs Annával

„Megbeszéltük, hogy egy alapvetően realista, szórakoztató kis családi bohózatot írok, ahol tipikus magyar karakterek beszélgetnek vacsora közben mindenféle nációjú szomszédaikról több–kevesebb előítélettel.”

A Szomszédok című előadás helyszínéül a bulinegyed közepén található, illuminált állapotú fiatalokkal és dorbézoló turistákkal tömött AnKert romkocsma szolgál majd. A cím ne tévesszen meg senkit, nem annak a bizonyos Szomszédok sorozatnak lesz ez a folytatása, amelynek főcím zenéje időről időre mindünk fülébe visszakúszik. A darabot Hárs Anna írta, aki elmondása szerint, már komoly közös múltra tekinthet vissza az előadás rendezőjével, Schermann Mártával.

Hárs Anna: Először a PanoDráma Szóról szóra c. produkciója kapcsán találkoztunk 2011-ben, ahol Márta színészként dolgozott én meg dramaturgként – bár végül magam is színpadra kerültem. A következő év nyarán Márta felkérést kapott a FESZ-től, hogy készítsen előadást pécsi civilekkel Pécsről a pécsieknek. Ebből lett az Uránszív, ami az első igazán közös munkánk volt. 2013-ben egy összművészeti közösségi projektsorozatot készítettünk a Trafó felkérésére: Városi Ferenc élete és halála. A VF keretén belül öt nagyon különböző stílusú színházi előadást hoztunk létre, mindegyiket Márta rendezte, a szövegkönyveken Garai Judit dramaturggal közösen dolgoztunk. Ekkor írtam a Városi Ferenc születése c. abszurd játékot otthonszülés kontra kórházi szülés témában, ami jellegében, karaktereiben a Szomszédokkal rokonítható, sőt, Pogány Judit személye is összeköti a kettőt, hiszen mindkét előadásban játszik. Tavaly ősszel megint új vállalkozásba fogtunk, a Radnóti Színházban mutattuk be a Pacalos pizza c. verses-slames előadást négy színésszel és négy slammerrel, melynek témája a hazához való kötődés. Most pedig itt van ez a Szomszédok… Munkáink sokfélesége dacára mindegyikben közös, hogy fontos társadalmi vagy közösségi kérdésekkel foglalkozunk bennük.

Milyen benyomást tett rád Márta mint rendező a legelső alkalommal?

Hárs Anna: Mártának kezdetben hozzávetőleges elképzelése van arról, hogy mi legyen majd a végeredmény, de határozottan tudja, mit nem szeretne. Ez nagyon fontos, mert úgy jelöli ki az irányokat, hogy nagy szabadságot hagy az alkotótársaknak.

Elképesztően jól dolgozik civilekkel, valószínűleg ő az egyik, ha nem a legnagyobb szakértője Magyarországon, hogy hogyan lehet profi előadást létrehozni civilekkel és képzett művészekkel közösen. Különösen jó érzéke van ahhoz, hogy egy halom idegen, különböző képességekkel, temperamentummal, kulturális háttérrel megáldott emberből napok alatt céltudatos, elkötelezett alkotógárdát kovácsoljon. Nagyon nagy energiákat képes megmozgatni. Döbbenetes például, hogy a Városi Ferencben hány és hányféle ember vette ki a részét a munkából.

Azt is bírom benne, hogy gyakran vannak víziói egy előadással kapcsolatban, amiket nem tud megmagyarázni, de valamiért érzi, hogy egy adott képnek helye lesz majd valahol a produkcióban. És általában igaza is van. Ilyenkor ki kell találni, hogyan illeszkedik az elképzelése az egészbe, de ez nem csak feladat, segítség is: ha megértem, mit jelent számára az a kép, akkor azt is jobban tudom már, mik azok a kérdések, indulatok, amik Mártát rendezőként zsigerileg izgatják.

Több dramaturgiai munka van mögötted, de íróként sem ez volt az első megmérettetésed. Miből indultál ki a dráma megírásakor?

Hárs Anna: Adott volt a téma: a magyarok migránsokhoz való viszonya. Mikor erről először beszéltünk Mártával, még nem pezsdült fel ennyire a közélet bevándorló-ügyben. Megbeszéltük, hogy egy alapvetően realista, szórakoztató kis családi bohózatot írok, ahol tipikus magyar karakterek beszélgetnek vacsora közben mindenféle nációjú szomszédaikról több–kevesebb előítélettel. Abban megegyeztünk, hogy nagyon szélsőséges hangok nem lesznek. Mindennek menetközben egész más levegőt és hozzá plusz muníciót adott, ahogy a miniszterelnökünk és más vezető politikusok nyilatkoznak a bevándorlással kapcsolatban.

A mindennapokban hozzá vagyunk szokva, hogy elsősorban a vizuális érzékszervünk vezet minket. Ha valaki azt mondja „Figyelj, mutatok valamit” leggyakrabban elkezdjük a szemünkkel keresni azt a valamit, miközben eszünkbe sem jut, hogy esetleg egy zenéről van szó. Mit gondolsz, a 21. század, talán nem túlzok nagyon, ha azt mondom, hogy vizualitásfüggő emberét le tudja kötni egy rádiójáték?

Hárs Anna: A puding próbája majd csak áprilisban lesz. Bízom benne, hogy tudunk annyira érdekesek lenni, hogy érdemes legyen végighallgatni. Kevert műfajú előadásról beszélünk egyébként, hiszen élő része is lesz, filmbejátszás is – mindössze fél órán át „sokkoljuk” a nézőket azzal, hogy rádiójátékot hallgatnak. Ráadásul közben a sokféle nemzetiségű „szomszédok”-at nézhetik kivetítve, hogy ők hogyan készítik és költik el a vacsorájukat.

A formák keveredés egyébként is gyakori Márta munkáiban. A Városi Ferenc születése egyszerre volt film és színház. Attól függően, hogy a nézők hol ültek és hova néztek, láthatták a színészeket élőben is, és az egyik szereplő szemszögéből láthatták őket kivetítve is.

Mit gondolsz, a helyszínválasztás hatással lesz a közönség összetételére?

Hárs Anna: Feltehetően az ilyen és ehhez hasonló független, társadalmi kérdéseket boncolgató partizánprodukciók közönsége megszokta már, hogy az előadások a legkülönfélébb helyeken zajlanak. Márta legtöbb munkája térspecifikus, rendezett már a Füvészkertben, fürdőben, kórházban, a Teleki téri piacon, és majdnem egy romos bérházban is – csak onnan kitették a szűrünket a bemutató előtt két nappal. Sebaj, az is része lett az előadásnak.

Az interjút készítette: Rácz Anna

SZOMSZÉDOK – az Ankertben

Mi magyarok – miközben százezrével hagyjuk el az országot – gyanakodva szemléljük a hozzánk érkező idegeneket. Migránsok, menekültek, akik köztünk élnek. Miben mások, mint mi és mennyiben ugyanolyanok? Milyen, ha a szomszédban lakik egy arab, egy orosz, egy vietnámi vagy akár egy cigány család? Miért van meg mindenkiről a véleményünk, és miért félünk a pirézektől? Egy átlagos magyar család vacsoráján keresztül betekintést nyerhetünk a kis magyar valóságba, aminek immár számos más náció is részese.

A groteszk és önironikus előadás a színház, a film és a hangjáték eszközeit ötvözi.

Bemutató:

Ankert

(1061 Budapest, Paulay Ede u. 33.)

2015. április 8. 18h és 20h

Szereplők:

Pogány Judit

Felhőfi-Kiss László

Schneider Zoltán

Schermann Márta

Kovács S. József

és civilek

Támogatók:

A Szomszédok projektet és előadást a Norvég Civil Támogatási Alap támogatja.

Bepillantás a Szomszédok életképeibe

A Szomszédok projekt két budapesti iskolában zajlik párhuzamosan: a kőbányai nemzetközi Orchidea Magyar- Angol Két Tanítási Nyelvű Általános Iskola és a Than Károly Ökoiskola Gimnázium, Szakközépiskola és Szakiskola egy-egy osztályában.

A két intézmény közös vonása, hogy magyar és bevándorló, ill. menekült gyermekek közösen, vegyes osztályokban tanulnak. Az Orchideában 11, a Than Károly Ökoiskolában 20 fiatal vett részt a workshopokon.

Az első időszakban a két drámapedagógus, Schermann Márta (aki a projekt művészeti vezetője is egyben) és Szabó Vera vezette a foglalkozásokat. Különböző mozgásos és koordinációs játékokkal próbálták megteremteni a csoportok belső egységét és rávezetni őket arra, hogy az egymásra való figyeléssel akár bonyolultabb feladatok is megvalósíthatók. Ezekkel egymás kölcsönös megismerésén túl a gyerekek együttműködési illetve színészi képességének felmérése is céljuk volt. Az egyedüli problémát talán csak a nyelvi nehézségek okozták: míg az általános iskolai csoportban egyszerűbben, addig a gimnáziumban eleinte kicsit nehézkesebben ment a megértés, mivel sokan anyanyelvükön kívül más idegennyelvet nem beszéltek. A gyerekek segítségével azonban ezt az akadályt is sikerült leküzdenie a foglalkozásvezetőknek.

Minden alkalom egy általános bemozgatással kezdődött: zenére egyesével vagy kisebb csoportban (fiúk-lányok) elkezdeni járkálni, majd tapsra megállni a teremben. Ezt a feladatot kibővítették azzal pl., hogy különböző dolgoknak (rongybaba, kőszobor) képzelve magukat járásmódot változtattak.

Az első pár alkalommal mindkét helyen kreatív, csapatépítő játékokat játszottak. Ilyenek voltak például a körjátékok. Egymás nevének megjegyzése, majd labda vagy rúddobásra elmondása; kulcs néma körbeadása; egy, a kör közepéről elinduló gyerek elnavigálása; memóriajátékok; egyéb csoportos játékok („tolvajlépés”, „karmester”, tapsolós, kiesős játékok).

A páros játékok során volt, hogy tükörmozgásban kellett mozogniuk a gyerekeknek, vagy az egymás iránti bizalom erősítésére kitartott pozíciókban kellett megállniuk hosszú másodpercekre.

Nehezítésképp szavakkal asszociációs játékokat is játszottak. Többek között: leírni, mi más funkcióra használnék egy egyszerű tárgyat (műanyag palack, sapka); szavakat leírni, amik az adott tárgyról eszembe jutnak; szinonimákat illetve ellentétpárokat keresni egy megadott szóra; egy szót mondani, ami eszembe a saját vagy egy másik nemzetiségről, helyről, életérzésről; mit mondana el rólam az egyik kedvenc használati tárgyam; a saját neveik jelentéséről, eredetéről beszélni.

Innentől kezdve már Rácz Anna, aki a kreatív írás műhelyekért felelt, bekapcsolódott a foglalkozások menetébe. Különböző fogalmazási és szituációs feladatokat kaptak tőle a gyerekek, amely a projekt fő kérdéséhez, a kultúrák közti különbségekhez és a diákok azokhoz való viszonyához kapcsolódtak. Ez egy hatékony módszernek bizonyult abban, hogy kicsit jobban megnyíljanak előttünk a gyerekek és közelebb kerüljünk a végső célhoz: olyan egyedi történeteket találni, amelyek alapjául szolgálhatnak majd a későbbi színházi előadás egyes életképeinek.

Ilyenek voltak többek között: interjúkészítés egy más nemzetiségű emberrel magyarországi tapasztalatairól; érdekes vagy vicces, velük megtörtént itthoni esetek párbeszédes eljátszása illetve leírása; származásukkal kapcsolatos diszkriminatív megjegyzésekre adott reakciók összegyűjtése; fogalmazások írása országok közötti kulturális különbözőségekről és az ebből adódó félreértető helyzetekről.

Az utóbbi pár alkalommal a Tilos Rádió két munkatársa, Dávid Ferenc és Bósza Attila is jelen volt a műhelymunkákon. Munkájuk nagy segítséget jelent a foglalkozások dokumentálása szempontjából: a gyerekekkel készült felvételeikből rövid, pár perces hangjátékokat állítottak össze, amelyek januártól folyamatosan a Tilos Rádió reggeli műsorában is hallhatóak lesznek.

Szomszédok a Tilos Rádióban

/Salgó Márta/

Támogatók:

www.norvegcivilalap.hu

A Szomszédok projekt a Than Károly Ökoiskolában is megkezdődött

A Than Károly Ökoiskolában egy 18 tagú migráns illetve menekült fiatalakból álló csoport várt bennünket az első ismerkedős alkalmon. A foglalkozás a két osztályfőnök és három stábtag jelenlétében zajlott le. A nagyjából 7-8 különböző országból érkezett, még nem túl összeszokott csapatnál hosszabb időt vett igénybe, míg kicsit összerázódtak a kezdeti, játékos bemelegítés során. Azonban mire sor került a projekt bemutatkozó prezentációjára, – dacára a nyelvi nehézségeknek – Schermann Mártának sikerült felhívni a résztvevők figyelmét az előttük álló hosszú munka kihívásaira. A prezentáció végére érdeklődéssel és lelkesedéssel fogadták a jövőbeni színházi produkció ötletét is.

A stáb nagy örömmel fogadta e nyelvileg és kulturális szempontból is sokszínű társaság megerősítő, pozitív visszajelzéseit. Nagy várakozásokkal nézünk elébe a velük való együttműködésnek.

Megkezdődött a ”Szomszédok”-projekt a kőbányai Orchidea Magyar- Angol Két Tanítási Nyelvű Általános Iskolában

Az első alkalom az ismerkedésről szólt. Kölcsönösen bemutatkoztak egymásnak a stáb tagjai (Schermann Márta, Szabó Vera, Rácz Anna, Bósza Attila, Dávid Ferenc) és a gyerekek 10 fős csoportja. A foglalkozás egy rövid, 10 perces átmozgatással és játékkal kezdődött. Utána egy prezentáció keretében a Szomszédok művészeti vezetője, Schermann Márta ismertette a projekt célkitűzéseit, felépítését és beszélt arról is, hogy milyen megfontolásból választotta ezt a különleges, részben migránsokból álló iskolai csoportot a több, mint fél éves program megvalósításához. Márta mindvégig igyekezett közelebb hozni a gyerekekhez az általa és a projektvezetők, Nagy Réka és Lőrincz Marcell által kigondolt témát és felkelteni érdeklődésüket iránta. Az egyes stábtagok folyamatban betöltött szerepének ismertetése után röviden vázolta, miből fog állni az elkövetkezendő pár hónap tematikája. A program végén lévő színházi előadás civil és professzionális színészei egy, a gyerekek személyes élettörténetein alapuló jelenetsort fognak előadni egy budapesti romház kiüresedett lakásaiban. Ennek elsődleges céljaként Márta a magyaroknak való ”tükörtartást” nevezte meg: azt, hogy miképp fog szembesülni a többségi társadalom azokkal a prekoncepciókkal és sztereotípiákkal, amit a kisebbségi társadalomról alkotott.

Reményeink szerint a projektnek a közösségi média különböző színterein is lesz visszhangja, melyben a Tilos Rádió munkatársai lesznek elsősorban segítségünkre.

Projektjeink: